tizenharmadik

Havazik, de mondjuk ez irreleváns. Kedden reggel újra buszra kényszerült, emberemlékezet óta nem ment az egyetemre busszal, a hallgatói közé vegyült, cseppet sem arisztokratikus módon figyelte őket, figyeli, hogy tényleg annyira mások-e, vagy csak ő túl öreg már ahhoz, hogy megértse őket. Ez egy kellemesen panelmeleg péntek lesz, telefon nélkül, laptop nélkül, talán tévé nélkül, esetleg egy esti filmmel, sütivel meg teával, ilyenkor úgy visszavedlik kiskölyökké, az esti teákra gondol. Most rákészül, talán kissé szertartásos, de neki most ez jó, előpakolászik, már tegnap is úgy mérte a pontosan százharminc gramm cukrot, mint amikor sütni tanult, és soha egy csipettel sem szórt volna semmiféle tésztába több, vagy kevesebb ezt-azt, mint amennyit a receptben olvasott, most meg itt ez az illatos tészta, eleget pihent, süthető, és valahogy ettől irreálisan boldog, kicsit nevetgél is magában, de inkább igyekszik ezt a lebegést őrizni. Óvatosan töltöget a formákba, nem teljesen tele, mert a sütőpor mindig felhúzza, és mindig túltölti, most igyekszik ügyesen elosztogatni, simítgatni, és amíg melegszik a sütő az összes kis kagylóformát megtölti, és várja, hogy az édességek formát és színt kapjanak, tésztából valami mássá lényegüljenek át, az egész mindig több, mint a részek összessége, hányszor hallotta, hányszor mondta ő maga is. Még a mosogatás sem tűnik annyira gusztustalannak, mint máskor, rájön, hogy szereti a havazást, egészen addig fogja szeretni amíg nem kell újra buszra-villamosra préselnie magát, amíg nem kell az olvadás utáni mocsárban taposnia, addig szereti amíg fehér, amíg ropog, amíg szikrázik, nem takarít, már letudta, ma csak sütöget, csak gondolkodik, pihen, és pontosan tizenöt perccel később kihalássza a sütőből az elkészült művet. Olyan szépek, olyan egyformák, kicsit hűlnek, és kipakolássza őket egy tálcára, és ilyen, pont ilyen az egész nap. Kíváncsi, hogy számíthat-e tényleg arra az emlékrohamra, amire vár, kíváncsi, hogy ezzel a süteménnyel neki is működőképes lesz-e, vagy ez már másé, mindig figyeli a saját mentális működését, mindig furcsállja az egészet. Talán másodéves volt, vagy még elsős, nem emlékszik pontosan, de bekúszik a könyvillat, meg a félhomály, amikor először kezdett azon tanakodni,hogy talán nem kellene megállni a munkában, talán tovább kellene gondolni amire addig gondolt, olyan hosszúk voltak az esték, olyan időtlennek tűnik már az egész, lehet, hogy tényleg öregszik, kezd ellágyulni, nosztalgiázni, mennyi kutatói kíváncsiság volt benne akkor, mennyi lelkesedés, tenni akarás, pedig különösen sosem volt tehetséges, csak a tudásvágy… És eszébe jut egy tél este, amikor valami teát szorongatott egy padon ülve, rohadtul fázott, és boldog volt, mert megérezte, hogy merre tart, és úgy gondolta, hogy az az út jó. Mekkora szerelem ez. Ha az összes szakirodalmat összegyűjtögetné, amin eddig átrágta magát, akkor egy minikönyvtárat tuti megtöltene, és csak ott van az a doktor a neve előtt, csak sikerült, pedig senki nem hitte volna. Tulajdonképpen nem tudja, hogy mit gondolnak róla. Tulajdonképpen nem is érdekli, csak egyszerűen próbál működni, nem hallja, hogy a hallgatói csodálják, nem hallja, amikor szidják, egyébként ritkán, nem hallja azt sem, hogyha hallgatnak róla, de nem is akarja hallani, csak odafigyel. Emlékszik arra, amikor az óvodás ballagásán ki kellett állni az egész nép elé, olyan nagyon ideges volt, annyira félt, és olyan meglepő volt, hogy végül mégis elkezdte élvezni, jó volt, hogy nézték, hogy mosolyogtak rá, igaz, mostanában nem igazán mosolyognak rá, de legalább még mindig figyelik, van ebben valami ártatlan és ösztönös exhibicionizmus, mindig megjelenni, mindig összerakva lenni, mindig ott állni fent, és beszélni. Egyébként biztos azt mondanák, hogy jó nézni, olyan természetes, olyan elegáns, de nem hideg, csak egyszerűen elegáns, akkor is, ha unalmas a haja, ha nincs humora sminkelni. Ő saját magát parasztlánynak érzékeli, még mindig annak a csúnya kis békának, aki mezítláb taposott a sárban a nyári esők után, aki néha melegítőben ment iskolába, mert nem voltkedve felöltözni, aki még otthon a mai napig melegítőben jár-kel, meg kinyúlt pólóban, talán az utolsó dolgok között jutna eszébe magáról az elegancia meg a szépség, de így legalább kicsit sem tűnik megkonstruáltnak, szó mi szó, rohadt nagy szerencséje van ezzel az egésszel, annak ellenére, hogy ő hónapok óta kizárólag annyit érzékel, hogy folyamatosan hízik a sok finomságtól, és a sport teljes hiányától. Nem tudja pontosan felidézni, hogy mikor szakadt el a külvilágtól. Vagy hát nem az, hogy elszakadt, ő eljár fodrászhoz rendesen, ő megy ide-oda, boltba, vesz ruhákat, vesz miegymást, eljár haza, a szüleihez, meg… Na jó, talán kicsit mégis elszakadt, miért nem jár már futni, vagy bárhova, biztos jót tenne, endorfin meg izé. Szépségesen átpakolja a süteményeket kistányérra, gyönyörködik, és fogadkozik, hogy elmegy valami nyugisportra, jógázni mondjuk, aztán nevet, ahogy elképzeli magát passzosnadrágban hajolgatva, tudja, hogy dehogy megy ő, nem megy sehova, minden oka meglenne rá, hogy komfortosan érezze magát, de mocorog bent valami nyugtalanság folyton, csak a munka nyugtatja meg, de az is csak azért, mert koncentrálnia kell rá, és a múltkori után amúgy is elbizonytalanodott, hogy van-e helye itt, itt van-e a helye. Bárcsak ne lenne ilyen lemondó, és ne aggódna bíróságra vinni ezt a szexuális zaklatós ügyet, ámde most ez mindegy is, sütipróba, elindítja-e az emléklavinát, avagy sem? Belecsücsül a fotelba és rákészül, átfut a fején, hogy ez a szárított levendula nem lesz-e vajon túl agresszív, hogy az a sokszázalékos étcsoki nem lesz-e túl keserű, de nem révedezik túl sokáig, ha bárki megkérdezné tőle, hogy a francia rêve és a magyar révedezés rokon-e egész biztosan nem tudná, mit mond erről a szakirodalom (A CzF meg a TESZ, ha egyáltalán a CzF-ban van erről szó), ennyit a szakszerűségről, random sütit kivesz, beleharap, rág, de elsőre csak annyi ugrik be, hogy ez irtó finom, már-már elcsábul egy fészbuk-posztra erről a csodáról, de nem, de nem, max privátban A Kolléganőnek, éppen megszületik benne a végső konklúzió az emlékekkel kapcsolatban, hogy nem igazán rohannak, de mielőtt ez a gondolat körvonalazódna mégis beszivárog, begyalogol, sőt, beront egy, nem több!, mindent átható, mindenen átívelő, mindent újra felforgató emlék. Ő. 

Irodalomban jártas + szemfüles olvasók tuti kitalálták, hogy itt most a madeleine-ről van szó. Natúran is csodálatos, kicsit sűrű, nagyon különleges sütemény, megéri bíbelődni vele, külön formát venni hozzá.  A szövegben mondjuk így készült:

hozzávalók

§  3 db tojás

§  130 g cukor

§  200 g finomliszt

§  10 g sütőpor

§  1 citromból nyert citromhéj

§  20 g méz

§  60 ml tej

§  200 g olvasztott vaj

§  tetszőleges mennyiségű, jó minőségű étcsoki, egy csipet szárított levendula

elkészítés

1. A tojásokat a cukorral habosra verjük.
2. A lisztet elkeverjük a sütőporral, majd hozzáreszeljük a citrom héját is.
3. A mézet összekeverjük a tejjel és a vajjal, majd a tojásokhoz adjuk, és eldolgozzuk.
4. A tojásos keverékhez szórjuk a lisztet, és homogén állagúra keverjük a tésztát.
5. A tésztát fóliával letakarjuk, és néhány órát, vagy akár egy egész éjszakát a hűtőben pihentetjük.
6. A tészta pihentetése utána a sütőt előmelegítjük és kivajazzuk, kilisztezzük a formákat, de a szilinkont nem kell vajazni! Közvetlenül a sütés előtt belekeverjük a csokoládét és a szárított levendulát a tésztába.
7. Két evőkanál segítségével belekanalazzuk a masszát a formákba és a forma méretétől függően 12-15 perc alatt, 190 fokon megsütjük.