ötödik

Bomlik a csodatavasz. A kényszerfekete egészen összeszorítja, préseli, nem tudja, hogy oda akar-e figyelni a nyomorúságos gyászbeszédre, csak átszalad a fején a látjátokfeleim, akar sokkal inkább visszamerengeni arra, amire érdemes, ami érdekes, ami kellemes. Csak szipog, kizokogta magát otthon, belesírta abba a süteménybe az egész szánalmas élet kilátástalanságát. Összerezzen, amikor a kezét érinti egy másik, odakapja a tekintetét, megint ütni tudna, odasziszeg valami hagyjbéként, a másik visszahőköl, ő pedig utálja, hogy megzavarták, még a gondolatait is kettévágják, kizökkentik, ráadásul folyton ezek az iszonyat érintések, súrolná le magáról az egészet, menne már haza, dacból tartja magát, kívülről nézve szoborhideg, és totálisan megközelíthetetlen, de nem is figyeli senki, vagyis majdnem senki. Azt a majdnem senkit viszont érzi a bőrén és feszeng tőle, az csapja meg, amikor a föld koppan a koporsón, abba azért belesajdul. Amúgy már ereje van a napnak, lekívánkozik az a blézer, de a blézer marad, meg a csend, meg az üresség, nincs ez rendben, de valahogy szép, nem tudja, hogy miért szép, de a tavasz, az valahogy megmosolyogtatja, már vége a szertartásnak, olyan magányos minden, néhányan merengenek a semmibe, ő is pont oda, de megint kizökkenti egy érintés, összerezzen újra, robbanni készül, de időben felnéz, és lenyeli a csodálkozás óját vagy áját, átölel, elmosolyodik, megörül, de teljesen magától értetődően nem szól. Elhagyja a kesergést útközben, egymás mellett lépkednek, aztán a kocsinál feltorlódik az összes kérdés, a nagy közlési vágy, az elpergett évek, de hogyan kellene hozzákezdeni, ő még emlékszik, emeli a kezét, és kérdez hát te? és figyel nagyon, és érti, és boldog, aztán jön a ráérsz, és a persze (nem az igen!) jele, és a lakás, a konyha, egy bodzatea. A csodaszép festményekről, a világ képpé formálásáról, a saját kiállításokról, a tapintás varázsáról, ami volt, ami lesz, ahogy volt, ahogy lesz, pörög a csacsogós némaság, a konyha él a csöndben. Ez az arc mennyire hiányzott neki, ezek az irreálisan kék szemek, ez a közös csönd, ez a közös nyelv, ez a cinkosság, milyen régen használta ezeket a jeleket, pedig mennyire természetes volt évekig, és milyen jó most újra, a keze magától mozdul, és. Emlék, meg vasárnap, meg vacsora, persze, hogyne emlékezne, azokat nem lehet elfeledni, az albérletet, meg a vasárnapi közös főzéseket. Öt évig minden vasárnap főztek valamit együtt, és az abszolút amatőr tésztától, a profi rétesig végigfőztek egy csomó mindent, ketten jók voltak, aztán külön-külön is jók voltak, aztán lettek egy évre hárman, amikor jött a húga is, a barátok csak a három nővérnek hívták őket, olyanok is voltak, és csak néha bántotta, hogy mind a két kicsi olyan szép, ő meg…ő. Magától értetődő (minden olyan magától éretődő ma), hogy fontos lesz ezt megismételni, főzniük kell valamit közösen, mint akkor,úristen hány éve is? nagyon sok éve, előtte még az egyetemről, a közös múzeumozásokról, a pantomimről. Jó volt az az albérlet együtt, úgy tűnt még kicsit úgy is maradnak, aztán jött Róma, és Róma az Róma, a festőművész unokahúg meg festőművész unokahúg, most ő meg nem kérdez a hatványozott nyelvi korlátról, most nemkutató, inkább a mitfőzzünköt kérdezi, a lány nevet, de már inkább nő, pedig milyen komolytalan kis fruska volt, a saját vonásait még felfedezi benne, olyan büszke rá, nem mintha része lenne a sikerében. A helyzet az, hogy nincs épp dugig a hűtő, vicces, hogy ők ebből is össze tudnak hozni valamit, egészen bizonyosan, levest, könnyűt, könnyedet, vagy franciásat, valami hagymásat, fokhagymásat, fehéret, az jó lesz, az mindig jó volt, és olyan rutinosan működnek, mintha az az iksz év nem is maradt volna ki, leszámítva a kezdeti botladozást, meg a keresgélést. Ez jó csend, termékeny, a fokhagyma illata lengi be a konyhát, elviccelődnek a vámpírokon, mint mindig, olyan fehér, fehér minden, a vaj, a tej, még a bors is fehér, keveredik a vajban a liszt, roppan a pirítós (az is fehér), de ezt csak ő hallja, a lány a saját kis csendjében sürgölődik, mosolyog magában, mindig mosolyog, átissza magát az illat a székre dobott sálakba, már szedné elő a tányérokat, amikor egy játékos fejsimogatás után a nekem ne teríts következik, a most már indulnom kellt csak odaérti, nem marasztal, nem dühös, nem kér, csak sok sikert kíván, ölel, szorongat, lekísér, a lány visszaint, mintha egy metálvilla lenne, csak fordítva, érti, mert nemzetközi, mert ért mindent, visszamutatja, visszaliftezik, a saját csendjébe fészkel, tavaszt enged a konyhába, fehér tányérba szed a folyékony fehérségből, és örül, hogy jól esik az élet

A franciás fokhagymakrémleves receptje csak mérsékelten pepecselős, de mindenképpen nagyon finom. Tapasztalatom szerint ez azon krémlevesek egyike, melyeket nem kell turmixolni, elég csak kutyulgatni. Pirítóssal, kenyérkockával, levesgyönggyel egyaránt nagyon finom, a sok-sok változat közül érdemes kikísérletezni, kinek melyik variáció ízlik legjobban. 

Én egy kicsit csaltam vele, mert tettem bele medvehagymát is, így nem lett hófehér.

Másrészt: ha valaki csak egyetlen kifejezést akar megtanulni "jelül", legyen ez. 

.