negyedik

Tulajdonképpen tudja, hogy tökéletesen mindegy, égnek a szemei, és karikásak is, de a legrosszabb a fejgörcs, bár megszokhatta volna ennyi év alatt. Vár, üresek a gondolatai, valami ritmikus sámánének dobol a koponyáján, valamit tenni kell, enni, felkelni, legalább egy kicsit összébbrendezni, kosz van, és káosz, és be kell mennie. Csak tárcsáznia kellene a számot, és beszólni, hogy nem, de tudja, hogy mindenki talpon van, felülni is nehéz, furdalja a lelkiismeret, annyira nyomorult egy élet ez, hagyja a miérteket, funkciótlanok, tudja, ma különösen cinikus lesz, érzi, hogy valakit vérig fog sérteni, inkább nem szól senkihez, a legjobb az lesz. Gyerünk, csak egy nyomorult óra, másfél, utazással kettő, és érzelgős kollégák, meg kiskutyaszemek, na ne. Összekapkodja magát, de nem az igazi, nem is érdekli, ma biztos nem,farmer, blúz, smink, mert a karikák, napszemüveg, mert a karikák, azt se tudja milyen évszak van, hogy milyen kabát legyen, cipő, szétesik, tudja, nem kellene vezetnie, de bevergődik, folyik az idő, kerüli a kollégákat amennyire teheti, de néhány részvétteljes pillantást elkap, vagy fene tudja milyen pillantás, a részvét nem a legjobb szó, nem akar beszélni senkivel, beviharzik az előadóba, darálja az anyagot, nem kérdez, csak mondja. Gyorsan pakol, kerüli a szemkontaktust, azt hitte, sosem lesz vége, hogy lehet ilyen pokolian hosszú másfél óra, mikor máskor el is tud repülni? A kezével támasztja a homlokát, lefelé bámul az asztalra, ne jöjjön ide senki, nem, ne jöjjön ide az egyébként szimpatikus ikerpár egyik fele, akinek nem is tudja a nevét, de szégyelli bevallani, egyszerűen csak kerüli a megszólítást, a saját témavezetettjei nevét se tudná most felsorolni, csak menne haza, ürülget a terem, csendesedik, észre sem veszi az ajtón bekukkantó arcot, csak akkor eszmél, mikor egészen közelről hallja a saját nevét, összerezzen. Elküldené a fenébe, de nincs ereje, ott ácsorog, soványan és betegesen, de a sose szűnő irritáló jelenlétével, nem szól, nem kérdez, csak áll, egyre feszültebb, az asztalon dobol ujjaival, végre nyitja a száját. Ne haragudj, voltaképp csak azért jöttem, hogy meggyőződjek arról, hogy semmi bajod. Persze, semmi baja, mi baja lenne, csak takarodna el végre, és húzhatna haza… Minden ok, ellenben mennék, feláll, a sovány alak lép felé, ő hátrál, a tekintete üzen, nemet üzen, menekül a kényszeröleléstől, ki is mondja a nemet, de a közeledés egyre riasztóbb, és a csontos karok átfonják a vállát, egyből felébred benne a nőkemény amazon, de nem működik ma a kontroll, hatalmas lendülettel csap a férfi arcába, üvölteni tudna mellé, érzi, hogy a vér a fejébe ömlik, izomból vágja be maga után az ajtót és nem szól vissza hogy te szánalmas rohadék. Nem tudja, hogy ér haza, de bezuhan az ajtón, és zokog mint már nagyon régen, és még a cipőt sem rúgja le, az ágyon nyüszít, a párnájába harap, és őszintén nem érti, mi az, ami ennyire fáj. Lassan nyugszik meg, felül, nem tudja meddig ül az ágy szélén, de feláll, kimegy a konyhába, szétnéz, és már tudja. Kicsit nevet is, mint általában nagy bőgések után, és előpakol. Huszonegynéhány volt, pontosan nem emlékszik, akkor találkoztak először valami kurzuson, aztán sokáig nem, aztán megint. Nem tudja, miért szerette annyira meg, elbűvölően érzéketlen volt, de valahol irtó vicces is, de főleg azt nem tudja, hogy hogyan lett ennyire üres minden, ami utána maradt, nem mintha sok minden maradt volna azokon a ritka szombat esti beszélgetéseken kívül, de akkor mindig könnyesre nevette magát, ő azt hitte, neki nem fontosak az emberek. Észrevétlenül állt össze a keze alatt a tészta, de most nem ez a lényeg, nem is az undorító disznóháj (a szó is undorító), amitől normál esetben bizonyosan felfordulna a gyomra, és milyen irtó rég állt már a fagyasztóban, mert mindig majd megsüti, majd megcsinálja, hanem ami ezután jön, a nyújtódeszka, meg a sodrófa, és végre nekiáll, és hagyja, hogy kirobbanjon minden belőle, ez a tor lényege, nem? elengedni, elterelni a figyelmet, fizikai munkát, fizikait, nem mentálisat, nyújtani, hajszálvékonyra nyújtani az összes lapot, hideg helyen pihentetni, vagy  mit tudja, mit csinálni, jobban sajog a bicepsze, mint egy kemény edzés után, érzi, hogy megizzad közben, de ez jó, most kell. Sosem volt elegáns, vagy csinos, mindig olyan zavarbaejtően természetes volt, lepleket hordott, ezen poénkodott, leplek, mert azok takarnak, mindent eltakarnak, eltakarták végül a mellek hiányát is, hát istenem, ez egy ilyen biznisz, kicsit belefájdul a szíve, de inkább elmosolyodott, mikor szóba jött. A szűkös kis kávézóban mindig olyan idétlenek voltak a fények és rohadt hangos az ócska jazz, de hozzászoktak, így alakult, minden barátságnak kell egy törzshely, ami lehet akármilyen olcsó és szánalmas, kell, és kész, ezen nincs mit magyarázni. A sütemény lapjai tökéletesek lettek, pont jól véknyak, nem veszi észre, hogy a sütőhöz ér az ujja, egy pillanat az egész, figyel, feszülten koncentrál, méreget, bevillan neki, hogy megütötte azt a nyomorult kis jószágot az egyetemen, igazán nem kellett volna, fel kéne hívnia, de valahol annyira megérdemelte, hogy még akár büszke is lehetne magára, de akkor is necces volt. Tuti nem fogja felhívni, gőze nincs róla merre van a fon, nem akar gondolkodni, meg semmit igazából, akkurátusan szeletelget, töltöget, mintha legalább is valakinek fontos lenne, csodálatos, olyan fáradt mintha egész nap dolgozott volna, el kéne menni futni, de nem fog, az egészen biztos, régen még eljárt, nem is tudja miért, motiválatlan volt,de ment, minden sikerül, csak hízik, de nem vészesen, inkább kikerekedik, csinosabb lesz tőle, ha szed magára, amúgy nagyon csontos, elpakol, káosztalanít, bedob egy bogyót, mert felrobban a feje,megszórja cukorral, félrerakja a süteményt, mert ennek puhulnia kell, összepuhulnia, gyors zuhany, és bezuhan, és másnap reggel is ugyanannyira rossz, és nem megy be, és sírdogál a konyhaablakban, egyszer vitt be süteményt, valami egyszerűbbet emlékei szerint, és nagyon várta a véleményt. Ez a süti olyan, mint az élet. Nem értette kristálytisztán, de valami jóleső boldogság kezdett benne bomladozni, ő ugyan utálta a nagy hasonlatokatmetaforákat minden ilyen baromságot, de ez jól esett amíg. Pont annyira szar. Kínjában vihog, belekóstol a sütibe, isteni, és az egészet a szemétbe borítja. 

Hájas sütemény, abból a fajtából, amit a nagymamák készítenek.
Babrás, fárasztó (fizikailag is, valóban), sertéshájat beszerezni kész művészet, de ha valaki rászánja magát, egészen bizonyosan nem bánja meg. 

Hozzávalók:

1 kg liszt
70 dkg háj
3 tojás sárgája
2 dl sós víz
2 dl bor
1 citrom leve
2 evőkanál ecet

A hájat ecetes, forró vízben jól kiáztatjuk, majd szárazra töröljük. Ledaráljuk, majd 20 dkg liszttel, a citromlével és ecettel alaposan összedolgozzuk.

A maradék 80 dkg lisztet a többi hozzávalóval + 1 kávéskanál cukorral rétestészta keménységűre gyúrjuk.

Ezután a hájas masszát 2 részre osztjuk és egyik részét az elnyújtott tésztára kenjük.

Összehajtogatjuk a tésztát, majd fél óra pihentetés után (hideg helyen pihentetés) megismételjük az előző műveletet.

Harmadszorra nyújtjuk, 5-6 cm nagyságúra feldaraboljuk, tetszés szerinti töltelékkel (lekvárral, dióval) töltjük, majd forró sütőben sütjük.
Hagyhatjuk összepuhulni, de nem fontos. És ne dobjuk ki.