második

Parkol, kiszáll, kipakol. A bögre, az még kicsit fáj neki, de legalább hazaért, na, nem mintha ez annyira felemelő lenne, egyszerűen csak végre, mert már idegesíti az ideálisnál kicsivel szorosabb nadrág, a sál, meg hát amúgy éhes is, úgyhogy siet. Van ebben valami szépszánalmas, ebben az egész karácsonyi ragyogásban, olyan üres, mint ő, és olyan lenyűgöző is, már amennyire ő tekinthető lenyűgözőnek a folytonfölényes kifejezéssel az arcán, meg a kissé szögletes vonásaival, genetika, semmi több, nagyjából rendben van, megállapítja amikor belenéz a visszapillantóba, lehetne rosszabb, volt is, lesz is, ma épp mondjuk, hogy oké. Bosszantja a liftmeleg, meg a vele együtt utazók, behúzódik a sarokba, titokban drukkol, hogy ne szólítsák meg, most nem megy, úgy érzi, sosem ér el a lakásig, a szatyrok nehezek, bát így visszagondolva, nem is tudja, mitől, elgondolkodik még ezen a főzésen, annyira késő még nincs, de nagyon éhes, nagy a kísértés, hogy valami gyors, valami hideg, de főzni meg szeret, és megvan minden, csak a cikk nem halad rendesen. Óvatosan fordítja el a kulcsot a zárban, azt a Magashegyi számot énekelgeti, vagy inkább csak átsuhan rajta, mindig átsuhan rajta, nyár óta már kong a lakás, vagy mióta kong, na, azért nem merül el az önsajnálatban, mert újra tükörbe pillant, és újra megnyugszik, úgy tűnik ott egyensúlyozik valahol a középszerű, meg a fantasztikus között,milyen kár, hogy ezt csak ő látja, amiről nem vesznek tudomást, az nincs is, úgyhogy inkább ledobálja a szatyrokat, és végre kigombolja azt a farmert. Ez paradicsomi állapot, kétségtelenül, bár még a kabát, meg a sál mindig idegesíti, felakasztja a kabátot, mert ez nem ágyradobós műfaj, meg végre letekeri azt a nyomorult sálat, kibújik a pulóverből, levedli a ruháit, meg az összes pózt magáról, és kicsit boldog, hogy egyszál bugyiban meg topban szaladgálhat november végén. Illene felvenni valami otthonit, a szekrényben ott lebeg az öblítő illata, kikap egy random nadrágot, meg egy itthoni pólót, fogalma sincs mitől válik valami otthonivá, na, nem mintha ez valami negatívat jelentene, csak ezek nem így indultak, sose vesz ruhákat úgy, hogy jó lesz otthoninak, az emberek sosem kezdenek úgy kötődni valamihez, hogy csak jó lesz majd valamire, de kinyúlik, kifakul, akkor már munkába biztos nem, hát így működünk, mocsok egy dolog, szóval legyen cikk helyett főzés, hiszen csütörtök este… Már nem figyel a lakásra, csak regisztrálja, hogy körbeveszik a narancsos falak, mintha a lakás önálló létezőként írná magát, de szereti, mármint ő s lakást, biztos a lakás is őt, van benne valami diszkréten szecessziós, na jó, annyira nem is kong, sőt, ha belegondol nagyon otthonos, és a kád, az a kád, azt nem adná semmiért, elmosolyodik, de most nem olyan citromhéjkeserűen, hanem mit tudja hogy, csak valami olvadozik, otthon-itthon mindig könnyebb, jó a tükörrel kettesben egy kicsit, hát, kétségtelen, hogy így már cseppet sem lenyűgöző, talán ettől itthoniak ezek a ruhák, már nem funkcionálnak jól mint jelmez. Biztos csak azért nyűgös, mert nagyon fáradt, ilyenkor érdemes semmittenni, de egész nap, és a főzés épp beleesik a semmittennibe, de ez olyan semmi, ami azért hasznos is, a lehető legnagyszerűbb semmittevés. Úgyhogy szépen előszedegeti a mindent, de már tudja, hogy nem fog működni a brokkoli a túróval, ez hányszor, de hányszor volt már így, és mindig tudta, hogy együtt nem, de külön-külön meg minek, úgyhogy belevágott újra és újra, tudja amúgy valahol, hogy a múlt mindenre jó, csak arra nem, hogy tanuljon belőle, de most időben belátja, és beletörődik, a túrót a hűtőbe rakja, a pulton egymás mellett sorakozik a penne tészta, a békön, mennyire hülye szó már ez, , a brokkoli, a tejszín, olívaolaj, bors, bazsalikom, ugye, hogy mindig jól jön a most-nagyon-olcsó fűszer, a hagymafokhagyma, lehet, kicsit több, mint amennyi szükséges, de most hadd jöjjön a hagymafokhagyma. Leguggol a konyhaszekrényhez, találomra kivesz egy lábast, háromnegyedéig engedi vízzel, kétkanál só, olyan szép, hogy ez rutin is, meg kísérletezés is, annyira bele tud bambulni, amikor épp nem pörög, ott áll a nyersszínű lábas mellett, a tűzhelynél, és bámul bele, mint egy kisgyerek, figyeli, ahogy az alján feltűnnek az apró buborékok, figyeli a felcsapó gőzt, néhány másodpercig fel se tűnik, hogy ideje lenne beleszórni a tésztát, annyira szép, persze vihog magán, tényleg olyan, mint egy gyerek, de észbe kap, ollót elővenni lusta, ráharap a tészta csomagolására, a fogával tépi fel, lehet, hogy így kevésbé fájdalmas, egyszerre felszakítani, mert fel kell szakítani, de foggal, és gyorsan, a tésztába fúrja az ujjait, ez még mindig annyira jó, egy jó maroknyit beleszór a vízbe, aztán még egyet, majd még egyet, habozik, tudja, a penne kiadós, de tudja, hogy mennyit képes pusztítani, ha éhes, és most nagyon éhes. Ez így rendben is van, megmossa a brokkolit, nem is tudja, hogy szereti-e egyáltalán, lehet, hogy nem is ízlik neki, de azért szétszedegeti, nem tudja, hogy lehet valami ennyire zöld, és nem érti, miért nem lehet minden ilyen tökéletes. Ez a brokkoli szép. Nevet megint, olyan érzelgősen főz, mint egy meghatott anyuka, amikor szavalni hallja a kisfiát, szétszedegeti a szép brokkolit, és eljátssza vele ugyanazt, mint a tésztával, csak még egy kis vegetát is dob mellé, belebambul a vizébe, egyenként süllyeszti bele a rózsákat. Nagyserpenyőt keres, felkockázza a békönt, tényleg hülye szó, a vöröshagymát, ez a kedvenc része, potyognak a könnyei, és meg is engedi ezt magának, annak ellenére, hogy a kontaktlencse védi a szemeit, ez apróság, és senkinek sem kell tudnia, szóval megkönnyezi a hagymavágást, talán túlzás lenne ezt úgy interpretálni, hogy bőg, mint egy kisgyerek, a bögre miatt, a kimerültség miatt, meg mert ma annyira egyedül van, inkább csak hagyma mögé bújtatott hiszti, belefér, miért ne férne bele, ő sem kőszikla, a tűzhelyen két hely foglalt, a harmadikra teszi a serpenyőt, a bal hátsón fő a tészta, a bal elsőn a brokkoli, a jobb hátsót valamiért gyűlöli, a jobb elsőre megy a serpenyő, kicsi olajat önt bele, hadd melegedjen, megkavargatja a tésztát, ami lehet, hogy már kész is van, a fakanállal kihalász egyet, megkóstolja, megégeti a nyelvét, mert türelmetlen (ezt minden egyes alkalommal megállapítja magáról, és mindig megégeti magát), szűrni kellene, csak amíg a szűrővel ügyeskedik a mosogató fölött, az olaj már túlforrósodik, bele kellene dobálni a felszabdalt darabkákat, meg a brokkolit is le kéne valamelyest szűrni, vagy legalább átcsoportosítani, és olyan pillanat alatt uralkodik el a káosz, hogy fogalma sincs arról, hogy az előbb hogy lehetett még minden olyan nyugis és szép, és miért áll most az egész helyén csatatér. A brokkoli levéből vesz el egy kicsit, félreteszi, próbál kivergődni a káoszból, túl gyorsan pirul a hagyma, a fokhagyma félő, hogy megég, de még időben kapja el, átrakja a gyűlölt jobb hátsóra, nem baj, ha kihűl, a tejszínt melegíti, a káosz fennáll, még mindig, csoportosít, leltáraz, van tésztája, leszűrve, brokkolija, szintúgy, brokkoli leve, a békön, a hagyma, a fokhagyma kész, akkor hogy is legyen, a tejszín is kész, tejföl is van, össze kéne valahogy varázsolni ezt, na, ez az a momentum, ami mindig kritikus, a részletek jók, de az összkép annyiszor romlott már el, hogy számát se tudja, de akkor legyen, jénait vesz elő, bele a tészta, a pirított dolgok, rá a brokkoli, meg a tejföl-tejszín, összeforgatja, előássa a sajtot, az előbb még megvolt, de amikor beáll a káosz, akkor mindig ez van, és a tetejére reszel, inkább sokat, mint keveset, az illatok, imádja őket, így külön-külön is, a sütőt korábban kellett volna bekapcsolni, de sebaj, így is jó, gőze nem volt arról, hogy ezt ő összesüti majd, kicsit gyönyörködik még a félkész ételben. Az étel a sütőben, a mosogatást szívből utálja, de győz az öröm: összeállt, végre összeállt,összesül, és akkor ehet, már a hasa hangosan korog, de nem baj, megéri, nyakig vizes, habos, úgy siet, mint kiskorában a leckeírással, a tiszta illatú edényeket egymásra halmozza, nem törölget, hagyja száradni, majd később elpakol, nem titok, hogy abban reménykedik, hogy mire végez ezzel az undorítóan gusztustalan malackodással, addigra összesül a tészta, nem is kell sülnie, csak kicsit piruljon meg a tetején az a sajt, és akkor jó is lesz, tányér, villa, az az izé, amivel lehet szedni, és vár. Leguggol a sütő elé, a konyha tiszta, az edények száradnak, mindenhol rend van, csak benne nem. Nem vág bele egy nagytakarításba, mert fél, hogy megvágja magát vele, mármint a rég-összetört-emlékek darabkáival, maradjon a káosz, még egy kis ideig. Nyitja a sütőt, felcsap a forró ételgőz, az az illat! Ez kárpótlás mindenért, amúgy annyira nem látszik rajta, hogy ennyire szeret enni, jó, a jelmezek, mindegy, hagyjuk a tükröt, kikapcsolja a sütőt, fog egy konyharuhát, kivarázsolja a sütőből a tésztát, és csak azért nem posztol róla egy képet azonnal a fészbukra, mert már rég kiábrándult belőle, pedig tényleg érdemes lenne, posztmodern művészet ez, bárki bármit mond, tányérra tesz egy kockát, ami egyáltalán nem kocka alakú, nem tudja, hogy akar-e a szobában enni, vagy marad itt, nem tudja, hogy nem zökkentenék-e nagyon ki a felhalmozott könyvtári könyvek, inkább marad. Amíg eszik kifelé figyel, sötét van, és biztos tök hideg is. Ez a tészta annyira jó, szereti a brokkolit, biztos erre is rájött párszor már, itt a hétvége, a tanulmánnyal nem lesz kész a határidőig, annyira, de annyira nem érdekli. Nyomul a karácsony, díszíteni kéne… 

A brokkolis tészta tényleg egy nagyon hálás étel, kicsit pepecselős, de isteni, és a legjobb benne, hogy tényleg minden csak ízlés szerint.

Ami kell hozzá:

- brokkoli (~ egy fej)
- hagyma, fokhagyma
- tészta (penne, spagetti, ami tetszik)
- bacon (hülye szó)
- tejszín és/vagy tejföl
- só
- fűszerek (nálam oregánó, bazsalikom, vegeta)
- sajt (a tetejére, vagy ha tetszik a tejszín-tejfölbe is akár)

Kifőzzük a tésztát, berakjuk egy nagyobb edénybe (nálam általában keverőtál).
Megpirítjuk a hagymát, fokhagymát, bacönt, mehet a tésztára.
A brokkolit megmossuk, megfőzzük vegetás vízben, félretesszük kicsit hűlni. Lehet jó puhára főzni, nem baj, ha szétpereg.
Összekeverjük a tejfölt/tejszínt a sóval, tetszőleges fűszerekkel, beleszórjuk a brokkolit a szószba, és villával szétnyomkodjuk, hogy aránylag homogén legyen.
Ráöntjük a tésztára, és máris fogyasztható.
Aki ki bírja várni, tegye be egy jénaiba, szórja meg jó bőven sajttal, és kicsit süsse össze. Megéri.