A város felgyulladt –
azaz az ünnepi fények. Nem különösebben megindító, főként hogy még december
sincs, nemhogy karácsony. Nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni – nyilván
így gondolja a város. Befordul a parkolóba, keresgél, de nem túl sokáig. Amint a
kinézett helyhez ér, valaki azonnal befordul, elfoglalja. Ahhoz is túl
kimerült, hogy felidegesítse magát, továbbmegy, máshol parkol. Rendezetlenül
gomolyog benne a legutóbb olvasott tanulmány, az otthon felhalmozott
dolgozatok, a konferencia határideje, a cikk, amivel nem halad. Nem akarja
rendszerezni a gondolatait, most semmiképpen, most csütörtök van, és este, a
határidőből így is kicsúszik, bár, ha újra átszámolja és esetleg újraírja a
második pontját, akkor… A fotocellán túli valóság kettévágja a gondolatot,
elvesz egy kocsit, elindul, és hagyja, hogy eltompítsa a túlzott meleg, a
zsongás. Ráömlik egy újabb adag karácsony. Hagyja. Akarja azt az időt, nagyon
szüksége van rá, listája nincs, célja nincs, ideje van, ez az egy, ami van… Lassan halad, jóval lassabban, mint ahogy
szükséges volna, elidőz az ünnepi édességeknél, holott tudja, hogy egyikből sem
vesz majd, megáll a fűszereknél, azaz a most-nagyon-olcsó fűszereknél, vesz
belőlük, mert mindig főz, de minek. Hosszú percekkel később megy tovább, és a
lehető leglassabban halad, hirtelen minden olyan érdekes, mint hallgató korában
a vizsgaidőszakokban, az a mosogatószer mennyire megéri most, bár lehet mégsem
kellene, de nehogy már ezen szarakodjon, egy rohadt mosogatószer, mosogatni
sajnos muszáj, akkor meg inkább már most, ha egyszer olcsóbb, legyen, berakja,
bár akkor inkább már az a fehér, illatra is jobb. Ez egy végtelen vásárlás
lesz, és mennyire jó, hogy senki nem toporog mellette, nem idegesíti, nem
sürgeti, nem sietteti, csak ő van, meg az a fene sok ideje, akkor meg miért ne
időzne irreálisan sokat?! Tusfürdő, azt inkább mégse, fogkrémsamponbalzsam nem
kell, ruha sem, de a francba, még akar maradni, inkább visszamegy a
tusfürdőfogkrémsampon sorra, és beleszagol csak még abba a habfürdőbe, még azt
a szappant nézegeti, valakin érezte már azt az illatot, basszus, ki is volt az,
nem jut eszébe, ez olyan rohadtul idegesítő, pedig tudja,hogy valamikor valakin
már érezte, na mindegy. Szóval, ruha se kell, de mindegy, ha már itt van, és
ráér, akkor miért ne, hú, de szarul néznek ki azok a pulóverek, de legalább jó
drágák, miért van az, hogy itt egyre randább dolgok vannak, egyre többért, úgy
tapogatja végig a bébiholmikat, mintha lenne gyereke. Vajon ezeket valaki
megveszi, és ha igen, miért, oké, neki mondjuk nem számít, na de akkor is, ez
mennyire gáz, na de ne már, mindenkinek szíve joga, mit visel. De az mennyire
vicces, hogy néhány éve ez volt A Bolt, ahol ha nem is a legjobb minőségű
cuccokat lehetett kapni, de tök jó árakon, amúgy bőgni tudna, meg összeesni a
fáradtságtól, de inkább figyel a ruhákra, meg a horribilis árakra. Mondjuk ez a
darab nem is olyan rossz, sőt, igazából még árban sem, éppen nemigen kell, de
elmegy bekerül a többi hiábavalóság mellé, és akkor még vacsora meg holnapi
ebéd mindig nincsen, de az üres tányérokat van mivel elmosogatni, meg van mibe
öltözni a nemlétező vacsorához. Jó, hát legyen akkor vacsora, valami tészta,
valami zöldséges, pesztó, vagy valami zöld, mondjuk brokkoli, de mi a halálnak
flancoljon vesz túrót, oszt annyi,
brokkolit meg túrót lehet egyszerre tésztára tenni vajon, spenótot meg
túrót lehet, a múltkor irtó jól sikerült. Zöld-zöld, próba szerencse, legyen
néhány deka sajt, ez mióta ilyen veszett drága, de mindegy, legyen, kefir, a
reggelihez, de azért végigmegy a többi soron is. Mondjuk a dekor tök jó,
gyertyákat is vehetne, a lakás gyakorlatilag olyan, mint egy felégetett
esőerdő, ráférne egy kis karácsony, ha már ennyire nyomul az arcába ez az
egész, az a gömb például, meg azok a gyertyák jól mutatnának, ez a
csomagolópapír sem jöhet rosszul, nemsokára elkezdődik az ünnepsorozat, elkezdi
szeretni, egészen belejön, miért ne, ha jön a tél, hát enged neki inkább, ebben
is van kellemes, na. Azok a tányérok mennyire szépségesek, vegyen, ne vegyen,
egyet, kettőt, többet, néhányat talán, a régiekből úgyse maradt sok, a tányérok
törnek, ilyen a természetük, törik más is, meg, szét, össze, törékeny dolgok
ezek, hát istenem, ha törik akkor minek megragasztani, ha szakad, akkor minek
újra összevarázsolni, olyan egyszerűen pótolható, olyan könnyen betölthető a
hiánya mindennek, legyen négy tányér, és az a bögre, az mennyire elbűvölően
fölösleges… Mindenki sokkal céltudatosabban vásárolt, sokkal jobban siettek,
cikáztak, mennyi kereszteződés, mennyi elszalasztott pillantás, mennyi
elmulasztott pillanat, kislánykorában néha elgondolkodott azon, hogy ha minden
ember után nyom maradna, olyan, mint egy fonal, akkor milyen sűrűn teleszövődne
a Föld, akár egy nap alatt is, és neki például – azért pont neki, mert már
szemével ugye ő sem lát – fogalma sem lenne arról, hogy kik keresztezték, és ő
kiket. Szóval az a bögre, az nagyjából három másodperc alatt vált számára
fontossá, olyan tipikus ajándékba adós bögre, biztos valakinek oda tudja adni,
annyira tipikus souvenir, nem tudta miért mondta ki franciául is magában, de jó
ideig forgatta, és nem lehet ezt amúgy sem odaadni senkinek, meg hát egy
bögrét, ez mennyire gáz, vazeg…Jaj, nem kell a bögre. Olyan szépen megmunkált
utolsó! darab amúgy, a színei is jók, vegye meg magának esetleg, de ezt a
bögrét kapni kell, nem megvenni magának, de nyilván senkitől nem kapja meg,
mert hát lássuk be, tényleg nagyon kínos, inkább hagyja, majd esetleg amikor
visszafelé jön, megnézi újra, addig meg csak nem viszik el, vagy inkább mégis
tegye el most, és max visszateszi, az még lehet jobb is, úgyis csak idegeskedne
miatta. Ha lenne valaki, akinek oda tudná adni, de nem is tudja, kinek lehet
egyáltalán ilyet adni, azért akivel iksz éve barátok, annak csak nem, de akit
meg csak ismerget, annak pláne nem, hát, bonyolult az élet, hiába, sose volt
egyszerű. Azért nem veszi nagyon sietősre, a bögrét végül ott hagyja, ha majd
akkor is ott lesz, amikor visszaér, akkor jelnek veszi, és elviszi, hátha lesz
valaki mégis… Továbbmegy, már kicsit unja, gyorsabban sétál, nem ragad le
hülyeségeken, nem akad fenn az árakon, bedobál ezt-azt nem vesz bort a vacsorához,
mert minek azt is, majd iszik teát, vagy vizet, vagy valami pancsolt szart,
ezen tényleg ne múljon, így is túlkapta azzal a brokkolival, de mindegy,
maradjon. Fel se tűnt eddig, mennyien vannak, pedig még csak nem is hétvége
van, azért nem siet, egész kellemes a meleg, oké, lehetne kicsit kevesebb, de
legalább nem fagy össze, inkább visszamegy mégis a bögréhez, nem gondolkodik
tovább, berakja a kocsiba, megy, fizet, mielőtt még megbánja. Annyira utál
sorban állni, de inkább nem szólal meg, inkább teljesen rendben van, hogy a
fenekén érzi a mögötte álló kocsijának nyomását, inkább lép előre, inkább nem
szól, mikor újra érzi a hűvös fémet, megnézi az óráját, basszus, az idő. Pakol,
fizet, pakol, indul. Ahogy a fotocella újra működésbe lép, arcon csapja a kinti
mínusz kettő. Szatyrokba dobál mindent, a bögrét kivéve, azt jobban meg akarja
nézni, itt már nem olyan vészes, itt senki nem figyeli, hogy ő figyeli, bedobja
a szatyrokat a csomagtartóba, a bögrét nézegeti, tiszta hülye, mint egy
kisgyerek, úgy örül a nagy semminek, de tényleg annyira szép… A város leáll. A
pirosnál rostokol egy busz, meg ki tudja mennyi kocsi. Nagy ritkán beáll ez a
furcsa csend itt is, ez amúgy a falu sajátja, gyerekkorából emlékszik még,
elkapja valami ködös nosztalgia, vigyorog. Minden áll, ő is, kezében a bögre,
valaki elsétál mögötte, ráköszön, hirtelen, váratlanul, megfordul, és mivel
ügyetlen a bögrét gyönyörű ívben ejti – mit ejti, hajítja el. Nem ismerős neki,
aki köszönt, talán mert nem is neki köszönt, csak az időzítés volt különös,
elsiet mögötte az idegen, ott marad egyedül a parkolóban a darabokra tört
bögréjével. Bőgni tudna, de hagyja a francba. Minek megragasztani, ami eltört,
ha egyszer olyan nevetségesen egyszerűen pótolható?
Egy kevés olivaolajon néhány perc alatt megpároljuk a friss spenótleveleket, és hozzáreszeljük a fokhagymát.
Hozzáadjuk a tehéntúrót, és néhány evőkanál tejfölt vagy natúr joghurtot, majd elkeverjük a spenóttal.
Kifőzzük a tésztát, majd hozzákeverjük a spenótos-túrós egyveleget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése